Lehet-e a tájnak, a földnek, a lila vagy komorzöld hegyvonulatoknak lelke? Lehet-e a szülõföldnek, a hazának, az õsök földjének arca, arculata? Beszélhetnek-e a kövek, a földbõl, a poros utakból kiemelkedõk, a hegygerinceket barázdálók, a házak alapzatából ránk tekintõk, az idõk mohája alól elõkomorlók, a temetõkben düledezõk? És beszélhetnek-e a fák, a sudár magasak, az ég fele kiáltók! (...)## Elmondhatják mindezt a néma kövek és fák, a kavicsos medrükben csörgedezõ vizek? Orbaiszék másfél tucatnyi falvának, településének útjai, házai, kapuzábéi? A néma lencsétõl és a figyelõ szemtõl megörökített csontos arcok, hallgatag tekintetek? Elmondhatják azt, amit elmondani alig lehet? Hogy szülõföld ez, haza! Vérerekkel és idegszálakkal behálózott! Hogy itt "csak lábujjhegyen, halkan! apáink hûlõ, drága arcán járunk!" És azt, hogy "Ne szaggassátok szirmait a rózsafának, Mely hóban virul!" S hogy számunkra szent ez a föld, mert a miénk? És hogy a sóhajtó fenyveseinkkel, a barázdált arcú szántóinkkal, a vízmosta köveinkkel egy szent kötelességet is kaptunk, hogy meg kell ezt tartani vérünkkel, verejtékünkkel, szeretetünkkel. (Gazda József író, a Kõrösi Csoma Sándor Közmûvelõdési Egyesület elnöke ajánlása)